Kellemes Május 1.

Rövid bemutatkozással kezdeném. Kicsi városka, kicsi szegletében, kicsi kocsma, kicsi vendég sereggel. Itt dolgozik egy megtört szívű de kitartó hölgy, akinek az arcán némi fáradság és undor olvasható le. Mosolyt csak akkor látni rajta ha valaki kellemesen kótyagosan, de még nem fél takony részegen akcióba kezd, mondjuk fejre esik, történelem órát tart, vagy ezredjére megkérik a kezét. Na ez lennék én.

Nos.... Május 1....
Tudjuk miről szól. A munka ünnepe, amit úgy ünnepelünk hogy az ünnepeljük nem dolgozunk. Korán reggel szisszen az első sör, megjelennek a rövides poharak amik felé óvatosan nyúlunk mert tudjuk hogy Béla bácsi nem nagyon adott a gyümölcs minőségére és csak azért hogy többet adjon még a fa levelét is bele főzte, azzal a pár szerencsétlen madárrat együtt akik nem tudtak már elmenekülni a mi Bélánk mohósága elől.
Szóval, megittuk az első pár metiles, etiles, kerítés szaggatót, bevertünk már vagy 4 sört csak hogy ne a gumi csizma ízű pálinkát böfögjük vissza.

Így indulunk meg reggel 7kor a kocsma felé nagy léptekkel, sanda pillantásokkal egymás felé, kinek fordul vissza hamarabb a reggeli öblögetés..

Oda értünk, bemegyünk az ajtón, oda állunk a pulthoz. Először amit kér az ember egy kávé, sok cukor, tejszín nélkül. Aztán egy célzó víz, mellé egy hideg sör. Lecsúszik még pár, lassan 9óra, kezdődik a foci. Megindul a majális. Még nem éppen fél takony részegen megindulunk a pálya felé, ahol a végig nézett meccsek, a tüskék és a napsütés jóvoltából megéhezik mindenki. Bent már kész a sült kolbász, a pörkölt, a sült oldalas. Fejjel előre indulás vájúhoz!

Oda estünk, megszedtük a rotyogó pörköltet, mohón neki esünk. Szinte leégeti a szájpadlásunkat, de mivel az alkohol érzèstelenítő hatással van az emberi szervezetre, nem is tűnik fel. Csak másnap reggel amikor bele kortyolnánk egy pohár vízbe, ugyan is a dehidratáció nagy úr, főleg másnaposan, és akkor gondolkozunk vajon mitől is van ez de hamar elfelejtjük és nem is törődünk a kérdéssel.
Megvolt az ebéd, csapassuk" széjjel". Kicsit helyre jöttünk. Mehet tovább az ereszd el a hajam, késő estig amikor már egyenként segítenek ki az ajtón mindenkit... Így indulunk el haza felé, harci sebekkel, kócosan, pár ruha darabbal kevesebbel vagy többel, attól függ ki mit hagyott el. Plussz egy pulóver sosem árt.

Másnap pedig kezdjük előről az egészet, már foci, kaja és kártya parti nélkül... Magányosan ülünk a pultnál, szorongatva a poharunkat, magunk elé bambulva és azon gondolkozva hogy hol rontottuk el, de a kérdés a negyedik feles után tova száll, már nem fáj se a magány sem a testi sebek amiket előző nap szereztünk.. Talán sosem tudja meg az ember mi lett volna ha... Ezért éljük tovább mókus kerékben az életünket, minden nap újra és újra ugyan ott, ugyan abban a kocsmában, ugyan azokkal az emberekkel...

Talán szomorú, és furcsa, de ezeknek az embereknek a szemében lehet látni a legtöbb remény, és ők azok akik mosolyt tudnak csalni az ember arcára, egy hosszú megfáradt nap után. ????